Bölcske történelme

A községről csak az Árpád-kor végén szólnak először forrásaink, így a régészet segítségét kell kérnünk. A falu határában 1906-ban előkerült honfoglalás, esetleg kora Árpád-kori fejszék, valamint 1972-ben Katz Gyula kertjében csemetefaásás közben fellelt, Árpád-kori kultúrrétegbe mélyített ovális alakú gödörben ugyan XVI-XVII. századi kályhaszemeket találtak a próbaásatást végző régészek, de e leletek mindenképpen arra vallanak, hogy a település - nem számítva a korábbi korokat - a honfoglalástól kezdve lakott volt. Talán erősíti véleményünket egy 1868-ból származó híradás is: "Tolna megyében Bölcskén május 19-én egy földmívelő pinceásás közben, összesen hatodfél fontot nyomó arany és ezüst régi pénzeket talált egy fazékban elásva. A nagyobb részben aranypénzek között állítólag 800 évesek is volnának". A híradásnak főleg az aranypénzekre vonatkozó kormeghatározása kétséges, de legyen szabad megemlítenünk, hogy a községben szenvedélyes gyűjtők, s így talán hozzáértő numizmaták éltek.

Az Árpád-korban a település és környéke minden bizonnyal a tolnai ispánsághoz tartozott - talán Árpád és leszármazottjainak örökségeként -, mert elsősorban csak így magyarázható, hogy Bölcske közvetlen szomszédságában két bencés apátság, a földvári és a madocsai is megalakulhatott. További érv, hogy Madocsán és környékén már Szent István uralkodásának idején más egyházak is javadalmakhoz juthattak, így a zalavári és a bakonybéli apátság, s hozzájuk társultak még a tatárjárás idején a veszprém-völgyi apácák is. Feltevésünk mellett szól az a tény is, hogy a szomszédos Madocsa udvarnoki, Kormó pedig a tolnai várhoz tartozó föld volt. A királyok gyakran felkeresték a vidéket - döntően a Duna és az itt haladó római utak miatt - így biztosan tudunk IV. Béla madocsai tartózkodásáról, s egy későbbi látogatásnak köszönhetjük Bölcske első írásos említését is. A helyi plébánia irattárában található Dóczy-Bencze-féle egyháztörténet már ismerte az 1332 - 37. évi pápai tizedjegyzék ide vonatkozó adatait, ismereteink alapján azonban megállapíthatjuk, hogy a falu neve 1291. október 7-én fordul először elő III. András egyik oklevelében.

A község neve - a tudomány mai állása szerint - személynévből keletkezhetett magyar névadással - a Bocs becéző származékaként -, s az alapjául szolgáló személynév a "bölcs" köznévből ered. A laikus névetimológia származtatta a nevet pl. Bulcsú vezér itteni vadászhelyéről (Bulcsúkő), de 1865-ben már megjegyzik, hogy "más hagyomány szerint első földes ura a környéken és a megyében Bölcsnek ismertetvén, adta a községnek a nevet.

Említettük, hogy a falu területe az Árpád-korban királyi birtok lehetett, de Károly Róbert uralkodása idején már nemesek kezébe került. 1340-ben a kalocsai káptalan határjárást végez Bölcske, s a másik oldalon lévő Vejte és Szüle között. Ez az oklevél is Bölcske régisége mellett szól, hiszen az új határok, határjelek kitűzését az indokolta, hogy a korábbiak elenyésztek. Az akció ekkor már Bölcskei Mihály és Kelemen, valamint Szülei Amadé, továbbá Vejtei László és Miklós kérésére zajlik. Az oklevélben említik a Bölcske és Vejte között lévő Somszigetet (Sumzygethe), a Vejtefövény nevű zátonyt és a dunai révet.

Talán a falu valamilyen szintű középkori iskolai életére vall azon adatunk, hogy az innen kikerülő Bölcskei Mátyás 1478-ban a pécsi püspökség klerikusa volt.

 Középkori faluhelyet sejtett Szentandráspuszta is, melyre azonban csak egy kétséges, illetve a későbbiek folyamán meg nem erősített adattal rendelkezünk. Sörös Pongrác, a bencés rend kiváló monográfusa, a bakonybéli apátság kapcsán megjegyzi: "András püspök valamelyik Földvár mellett fekvő villáján - talán a későbbi tolnai Szent-András pusztán, amelyet azután Szent László király megerősítése miatt a XVI. századi birtokösszeírásban királyi adománynak vettek - szintén gyarapította birtokkal a monostort. Mint az előzőekben láttuk, a bakonybéli apátság már első királyaink idejében a szomszédos Madocsa mellett is rendelkezett halászóhellyel, tehát birtokos volt e tájon, valamint a Szent László-féle megerősítés mellett szólhat, hogy 1701-ben azon puszták között fordul elő, melyeket 1561-ben a Paksiak új királyi adományként nyertek el. Kétségtelen tény viszont, hogy a mai napig gyűjthetők a puszta területén középkori kerámiatöredékek, melyekre már korábban is felfigyeltek. Wosinsky Mór jeles régészünk külön kiemeli azt az itt talált hullámvonalas durva edényt, melynek fenekét kidomborodó kereszt díszíti. Idézhetjük továbbá a Tolnavármegye című újság 1898. évi tudósítását is: "Hanzély János földbirtokos egy Szt-András pusztán talált, 15. századból való, csúcsíves stílusban készült aranyozott ezüst keresztet adományozott a múzeumnak; a teljesen ép leletet szép sodronyzománc díszíti, az áttört csúcsíven keresztül a kereszt belsejében elhelyezett igen finom faragású fakereszt. A későbbiek folyamán láthatjuk, hogy Szentandrást a törökök is külön írták össze Kövesfok néven. Talán még egy mondat; a mai puszta tökéletesen beleillik azon középkori településeink sorába, melyek templomuk védőszentjéről nyerték nevüket.

Bár a Baracs és Bojár nevű határrészek középkori létét sem írásos dokumentum, sem régészeti lelet nem bizonyítja, de megemlítjük, hogy a Duna másik oldalán mindkettő előfordul településként. Ezen kívül Baracs nevű falu Bölcskétől 20 km-re északra is található, az e tájon honos Baracs-nemzetség nevét őrizve. A Bölcskével szemben lévő Bojárt (ma Harta pusztája) pedig a Bölcskéhez közel fekvő Hard (ma Cece pusztája) falu nemesei adják cserébe 1280-ban IV. László királynak. Megjegyezzük, hogy a középkori településhálózat sokkal sűrűbb volt mint a mai, s ráadásul községünk igen kiterjedt határral rendelkezik.

II. Lajos magyar király azon, a Bölcskétől nyugatra húzódó, egykori római úton haladt - dunaföldvári és két napos paksi időzés után lefelé Mohácsra -, melyen a győztes Szulejmán szultán 1526. szeptember 5-12 között már Budára nyomult. A szultán később (1529, 1532, 1541, 1543) újabb hadjáratokat vezetett, minden esetben útba ejtve Bölcskét. 1545-tõl állandósult vidékünkön a török jelenlétét. Bölcske első török összeírása (defteré) 1546-ban készült, melyet 1559-ben módosítottak, és a korábbi defter adatai közé bevezették a változásokat. Miután az emin (adószedő) a lakosok nevét nyilvántartásba vette, először a dzsizje-adót (filori-, haradzs-adó ) fizetők számát írta össze, így azok, akik a házukon, földjükön, szőlőjükön kívül, állataikban és egyéb ingóságaikban 300 akcse (török ezüstpénz) értékkel rendelkeztek, 50 akcse dzsizje-adó fizetésére kötelezték Őket. Ez az adórendszer végeredményben a magyar királyság gyakorlatát vette át, hiszen ott a fenti feltételeknek megfelelő jobbágyokra 1 magyar forintot vetettek ki, mely a XVI. században még 50 akcsénak felelt meg. A dzsizje-adó nem terjedt ki a lakosság egészére, mert a kevésbé tehetőseken kívül egyesek kimaradhattak még különböző jogcímek (utász feladatok ellátása, hídépítés stb.) miatt is. 1562-ben már egyértelműen a bölcskei családok sarjadékainak révén gyarapodott fel úgy a népesség, hogy meghaladta az 1546. évit.

A mezőváros lakossága természetesen magyar részre is adózik, egyrészt földesurainak, másrészt a palotai vár részére. A palotai urbáriumok olykor néptelen helységként tüntetik fel - a vidék más településeivel együtt -, melynek hátterében azonban inkább az figyelhető meg, hogy az összeírók nem jutottak el ide. Kétségekkel kell fogadnunk - s mint az a későbbiekből kiderül, erre minden jogalapunk megvan - a palotai uradalom 1617. évi urbáriumát is, mely Madocsa, Kormó és más falvak mellett lakatlannak említi Bölcskét is.

A török korszakból származó utolsó összeírásunk szerint 1683-ban Bölcske mezővárosban 26 lakott és 77 puszta házat találtak, s a lakosok 150 forintot fizettek földesuraiknak, a Paksi család vagyonát öröklő Jármy Istvánnak, Holló Zsigmondnak, Daróczy Istvánnak és Nyakas Miklósnak. A török földesúr minden háztól 1 ft 50 dénárt, a szultán pedig 2 ft-ot követelt. Bortizedüket megváltották és a földvári őrséget tűzifával látták el.

A törököt kiűző felszabadító seregek 1686. szeptember 15-16-án Bölcske és Madocsa között táboroztak. Ekkor készítette L. N. Hallard településünk és a szomszédos Madocsa eddig ismert első rajzos ábrázolását. A rajzot elemző Gaál Attila megállapítja, "Bölcske romos templománál csupán annyi bizonyos, hogy egy-hajós, egytornyú, kerek szentélyzáródású, keletéit temploma volt. A romokban fekvő település azonban hamarosan új életre kelt, ha egyáltalán valóban ilyen mértékben elpusztult, mert 1689. október 18-án a mezőváros elöljáróinak, valamint Daróczy István paksi erősségének kapitánya és bölcskei "ministere", Császi Vécsei János pecsétjével ellátott irat arról tanúskodik, hogy a mezőváros él, sőt magistrátusa is működik.

A háborús események és az 1710. évi pestisjárvány miatt megcsappanó lakosságot Daróczy földesúr újakkal pótolta, akik a megmaradó törzsörökös lakossággal együtt immáron közösen foghattak hozzá a XVIII. század elvégzendő feladataihoz.

A falu 1739-ben helységházzal rendelkezett, melyben két szoba és egy kamra volt. 1804-bcn arról értesülhetünk, hogy a Daróczy Ferenccel megkötött szerződést itt olvassák fel a lakosságnak, ugyanakkor egyik 1765. évi forrásunk a kisbírók által kihirdetett parancsról szól. Ebben az évben hírt hallunk a falu rendjéért felelős hadnagyról is.

A közigazgatás kapcsán szólnunk kell Bölcske mezővárosi rangjának elvesztéséről, melynek oka véleményünk szerint alapvetően a birtoklástörténetben kereshető. A XVIII. század elejétől az egymást váltó földesurak, nem beszélve a hitelezőkről, gyakorlatilag hosszú távon egyetlen kérdésben sem tudtak megegyezésre jutni, holott a helység mutatói nem tükröznek a kor viszonyaihoz képest óriási visszaesést. Bölcske a XIX. század közepéig, végéig, lélekszámát, gazdasági erejét figyelembe véve a megye első 7-10 települése között foglal helyet.

Felmerül, hogy a postaút, vagy ahogy akkor még nevezték, az "Ország út" már a XVIII. századtól kezdve elkerüli Bölcskét, s ez a tényező járul hozzá visszaeséséhez. A postaút, vagy régi római út, ha úgy tetszik via regia, sőt mint láttuk a török korban és a XVIII. század elején Császár útja mindig is elkerülte Bölcskét.

Forrás: Bölcskei tanulmányok